Velencei-tó, természetesen töksötétben
2011.10.19. 17:03
Egy hajnali Kvassay zsilipes túra után délután kezdtem úgy érezni a dolgozóban, hogy ez még kevés volt. Gyors emil mudman barátomnak, akit nem volt bonyolult rábeszélni, hogy este legyen még valami vizezés. Boltzárás, kajak a Seicentora, majd irány Újpest, ahol mudman és gumiladikja is a járműbe került. Elindultunk.
De hova? Mivel nem nagyon volt koncepció, a tatai Öreg-tavat dobtam fel, mint kipróbált, kellemesen nyugodt vizet, aminek a partján evezés közben/után az olaszban egy remek pasztát is magunkba tolhatunk. Már az Osztyapenkót közelítettük, amikor eszembe jutott, hogy azt a tavat bizony le szokták engedni télire, többnyire valamikor októberben. Gyors telefon egy tatai cimborámnak: és tényleg. A tó közepén van egy kis pocsolya, tele hallal, amit holnap fognak lehalászni. Hurrá, Tata kiesett. Akkor Velencei-tó.
Autópálya-matrica nincs, a 7-esen botorkáltunk a sárga versenyautóval. Alig hagytuk el Budapestet, amikor a sárga színű, kis motort ábrázoló nagybajvan-lámpa világítani kezdett. Ilyenkor persze meg is lehetne rémülni és azonnal a szakszervizhez fordulni, de kajakozni több kedvünk volt, az autó pedig haladt.
A vízreszálló hely felkutatása nem volt egyszerű. A tó körül építkezések, lezárt vasúti átjárók tájékoztatás nélkül, de sebaj, a GPS-nek és rutinunknak hála eljutottunk egy kocsma mellé, ahol a vízbe egy düledező, bedöntött deszkapalánk vezetett, ami elsőre kiváló sólyának tűnt. Másodikra nem, mert rohadt mód csúszott. Az indulás tehát inkább a köveken bukdácsolva zajlott, de a lényeg, hogy lezajlott.
Ezen a ponton szállt meg minket valami egészen elképesztő, leírhatatlan nyugalom. Addig a röhögős pörgés, most meg majdnem telihold, tökéletes csend, víz, evezés. Ezdekurvajó, és hasonlókat mormoltunk magunk elé.
Merre legyen a hajózás? Természetesen mindkét hajóban GPS, nem is egy. Egy-egy térképes darab navigálni, egy-egy Forerunner pedig a sportteljesítmény miatt. A térképeseket nézegetve valami sziget-félét láttunk a tó közepén, hát célba vettük azt. Nem volt érdekes, így amint elértük, rögtön egy jobbos, a távolban a kristálypalota! Szikrázó fények, valami tüzek is vannak, na meg öltönyös arcok, akik nyilván valami céges költségszámla-termelő baromság keretében jelentek meg a velnesszben. Oda el kell hajózni.
A Kristálypaolta. Az ablakok fényében az öltönyös-poharasok sziluettjei.
(Elnézést, csak fekete-fehér SD-kártya volt nálam.)
Közeledve láttuk, hogy itt bizony tűztündérek teljesítenek szolgálatot: kislányok pörgetik a lángoló cuccokat, az öltönyösök pedig időnként unottan tapsolnak. Tapsolni kell, mert ha a főnök szerint a tűzdobálás kurvajólesz, akkor az az is. Mi ezt a vízről tekintettük meg, időnként bekapcsolt fejlámpákkal körözgetve a háttérben, hátha a show részének gondolnak minket, és persze együtt tapsoltunk az öltönyös-poharasokkal. Azért elég hamar kiderült, hogy ez hülyeség, kajakozni sokkal jobb, indultunk is tovább, vissza a szigetke felé. Ezúttal nem délről, hanem keletről találtuk el a sűrű nádast, kézenfekvő volt, hogy észak felé induljunk tovább, irány a túlpart! Út közben minimális nádasban bolyongás kijáratkereséssel, ami töksötétben igazán jó móka volt. A GPS-ek nem keveset segítettek, mert a "honnan jöttünk?" kérdésre az ember hamar elfelejti a választ, ha egy kicsit forgolódik a sötét nádas közepén. Az északi parton horgászokat láttunk, őket nem akartuk zavarni, meg aztán már úgyis későre járt. Na jó, ez az utóbbi nem volt érdekes. De azért elindultunk visszafelé.
Persze ezt sem nyílegyenesen, mert a nádasban eltévedni jó. Újabb bolyongás, kijáratok és átjárók keresgélése után jutottunk elegy hullámtörő gáthoz, amin bamba sirályok próbálták kitalálni, hogy ez a két hülye itt miért van. A sötétben repülni nem tudtak/akartak, csak tanácstalanul lépkedtek erre-arra. Arra jutottunk, hogy nem illő velük kellemetlenkedni, hagyjuk aludni a kis dagadt madarakat. Egy ügyes átjárón átkelve szinte egyenesen jutottunk vissza a rajthoz, már csak a kiszállás volt hátra.
Blog ide vagy oda, nem vagyok én akkora kajakos művész. A kiszállást különösen utálom, főleg nagyon hideg vízben. Próbáltam merülés nélkül megoldani, de az egyik lábammal bele kellett lépnem a vízbe. Aztán a másikkal is. Nem baj, a remek North Face vízicipőm épp erre van, úgyis perceken belül cipőcsere. Egyetlen apróság jött közbe, az a mocskosul csúszós ferde vas, amire sikerül rálépnem, és így nagyjából derékig merülnöm a finom októberi tóba. Gyors kimászás, pakolászás az autónál. Hirtelen törtek rám a fagyhalál első jelei: remegés, valami nagyon nem jó, de végig kell csinálni. Közben azt számolgattam, hogy még hány percembe kerül az optimális állapot - kajak a tetőn, én a befűtött autóban - elérése. Soknak tűnt. Gyorsan hozzáláttam öltözködni. Mezítláb szaladgáltam a murván, amit szerencsére alig éreztem a fagyott talpammal. Cipő le, másik cipő fel, gatya le, száraz fel. Hajó a tetőre, közben mudman a gumihajót istápolta. Végül a saját hajóm tetőre rakása után megfutamodtam, bebújtam a kocsiba, míg mudman a sajátjával bajlódott. Gumihajót vizesen nem jó elrakni, így az is a tetőre került, hazáig szárad.
Vége egy kalandnak, mondja apa most - énekelte Bada Dada. Nekem is ez jutott eszembe, pedig még csak most kezdtem el ismét hajtani a kocsit. Kicsi, sárga, Fiat 1100-as gépjárművet. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
NaviHami 2011.10.19. 19:57:18
Utolsó kommentek